2019.10.20
Együtt keltem a nappal. Ilyen itt még nem történt meg velem.
Nyolc előtt öt perccel ébredtem egy munkával kapcsolatos rémálmomból. Bár sokak szerint már a munka is maga egy rémálom...
A délelőttöt a már napirendként beírható dízelégetéssel kezdtem.
Körbejártam a környék mellékutcáit, néztem hogyan élnek itt az emberek.
Itt is megtalálható minden a mérhetetlen jóléttől egészen a szegénységig. Nyomorgó embereket, hajléktalanokat nem láttam még a szigeten, de jócskán vannak rossz körülmények között élő emberek.
Tegnap mantráztam, hogy itt milyen igényesek a környezetükre az emberek. Ma az egyik kis utcában az előttem haladó BMW óriási papírfelhőt dobott a levegőbe. Gazdája szerintem nem tudta hogy mögötte vagyok, hiszen pont akkor értem mögé egy mellékutcából mögé kanyarodva. Hirtelen azt hittem hogy a pasi a tetőn felejtette a pénztárcáját és éppen előttem szállt az égbe pár ezer eurója.
Autó elment én meg fékeztem és visszatolattam. Az aszfalton kis papírfecnik tömege, melyből a nagyobb darabok valamilyen kaparós sorsjegy összetépett kártyáira hasonlítottak. Nem raktam össze, de úgy érzem az ürge nem nyert.
Voltam olyan lakótelepen, amelyik annyira lecsúszott volt, hogy nem is nagyon értettem, hogy kerül ide az édenbe. Aztán elgondolkoztam azon, hogy mi is milyen jól elvagyunk otthon a Hős utcánkkal, milyen közömbösek vagyunk saját hajléktalan honfitársainkkal.
Hogy ne legyek depi, el is húztam onnan gyorsan és pár perc múlva ismét gyönyörű villákat nézegethettem.
Ebédre egy huszonöt kilométerre levő falusi önkielégítőt választottam.
Odafelé nagyot kanyarogtunk Ponta Delgada kis utcáiban. Megnéztük jobbról, balról, alulról, felülről. Vasárnap déltájban meglepően kevés ember van kinn az utcákon és nagyon kevés autó mozog. Lehet tötyörögni és motorizált városnézni.
Az utolsó pár kilométer kivételével az országutakat elkerülve legelők közötti aszfaltutakon közelítettük meg a célunkat a Restaurante O Raião-t.
A vendéglő a Google által nem ismert faluban van, tehát nincs.
Nemléte ellenére 12:15-kor (mert elkéstünk) már számos autó parkolt az út szélén. Nehéz azt mondani, hogy ez az út széle, mert a másik széle már egy portugál szobája, ami kasztrálja az út közepe meghatározás értelmét ugyanis az nincs.
Végül Gabi talált egy csinos szabad helyet egy hídon.
- Állj oda!
- B.szod, az egy híd!
- Na és? Más is áll már ott.
- Nemá, a megállási tilalomnak komolyabb tíz parancsolata van, mint amilyen a Mózesnek volt.
- Állj oda!
Meggyőzött. Ma éjjel valószínűleg a gépkocsivezető oktatómmal fogok álmodni, aki annak idején számtalan angyalföldi táblát mostatott le velem, mert "biztos piszkos volt, ha nem láttad". Az ő olvasatában a hatodik pont volt ez a tilalom.
O Rájáó az autentikusabbnál is autentikusabb helyi kajálda.
Belépésünkkor az egyik felszolgálót alakító helyi megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Ettől mindig ideges leszek. Vajon engem a megpockosodott daliát vagy a mögöttem jövő Gabikat nem tudja megszámolni? Nagyok vagyunk ugyan de azért a láthatóan az egy rongyba bugyolált zsír az egy darab ember...
Miután kiegyeztünk a kettőben, a muki rámutatott egy pincelejáró szerűségre. Gondoltam lenn lesz valami szomorúbb hely, de nem. Ott is egy jópofa terem volt. Itt pincér kettő, akin szinten nem látszott hogy pincér lenne, kérdezett: hányan vagyunk?
- Ááááááá...
- Tú. two, due, dvá, kettő.
Akkor mutatta, hogy ebből a teremből is menjünk kintebb :)
Újabb még kisebb helységbe kerültünk, ahol hat asztallal, minden falatnyi helyet kihasználtak. Nem volt nyomorúságosan kicsi a hely, még az egymásnak háttal ülők sem lökdösték egymást a hátratolt székükkel.
A pincérekről egy pár szót.
Egyiken sincs semmilyen ruhadarab, kötény vagy bármi amitől pincérnek néznének ki. Onnan ismered fel őket, hogy deo helyett a hamutartót dözsölik a hónuk alá. Legalábbis ezt gondolom, mert mindnek olyan erős elnyomott csikk szaga volt, hogy az old szpájsz elmehet a búsba a tartós illatával.
Az egyik bagó-men meginterjúvolt minket, hogy honnan jöttünk, hogy nem beszeljük az angolt sem és a portugált sem. Netán spanyolok vagyunk? Mondtuk hogy nem. Mi jönni hángeri. Kurvára nem értették meg, de láttam hogy az egyik távolabb vadul az androidja nyomkodásába kezd. Sajnálom hogy ettől a naptól kezdve országunkat a spanyolok mögé fogják sorolni még ezen az eldugott helyen is.
Svédasztalos a rendszer. Gabival építettünk egy egy tornyot a tányérjainkra, én még rásegítettem egy rizses csirkelevessel is.
Félúton tartottunk éppen a gasztro öngyilkosságban, amikor jött androidos pincér és mutatja a telóját, benne a google fordítóval magyarba fordított "minden rendben?"-t. Ez olyan végtelenül kedves gesztus itt.
Mikor befejeztük jött egy újabb felszolgáló, aki gyorsan lekapkodta a romokat, és kávéra invitált minket. Mondtuk oké, de előbb desszert. Van még hely!
Gabi fagyizott volna, de félreértettük a dolgot így ananászos fagyi helyett kapott egy fél ananászt. Úgy harminc dekát.
Én a szomszéd asztalhoz kihozott csokis palacsintával kokettáltam és két perc asztal alatti mutogatással valamint orral arrafelé bökdöséssel sikerre vittem a rendelést. Nos az én palacsintámban viszont fagyi volt.
Orgazmus.
Az édes fagyis-palacsinta után enyém lett Gabi maradék ananásza.
Aki evett már helyi ananászt az tudja, hogy ez nem ugyanaz mint amit otthon a Tecsóban lehet venni. Ez egészen más.
Az első ananászfalat az édesség után olyan intenzíven savanyú volt, hogy a szemem könnybe lábadt. Az szám olyan formát vett fel, amit nem közlök le fényképen, ugyanis egy urológust is simán meg lehetne téveszteni azzal, hogy mit is lát a képen.
Az azori ananász eszméletlenül finom.
Az egész kajálás szumma 28 euróba fájt kávéval, kólával, desszerttel.
Néztem a helyieket is. Nem szégyenlősek. Nem tiltott kétszer is megrakni a tányért.
Láttam itt olyan "egyszálbelet", aki két napi kajámat nyomta be egy ültő helyében. Tehát ha valaki fogadóképes és idejön tápolni, az ne legyen szégyenlős.
Hazafelé a "milyen keskeny utcába tudok bekanyarodni" játékot játszottuk.
Hazajöttünk egy kicsit napozni, mert csodaszép idő van.
Gabi itthon leverte a kávés küblijét, amivel tovább rontotta a szállásunk eddigi nem túl makulátlan összképét.
Ma itt a vége.
Pá mindenkinek.
folytatás
HAPPY COW
Itt is megtalálható minden a mérhetetlen jóléttől egészen a szegénységig. Nyomorgó embereket, hajléktalanokat nem láttam még a szigeten, de jócskán vannak rossz körülmények között élő emberek.
Tegnap mantráztam, hogy itt milyen igényesek a környezetükre az emberek. Ma az egyik kis utcában az előttem haladó BMW óriási papírfelhőt dobott a levegőbe. Gazdája szerintem nem tudta hogy mögötte vagyok, hiszen pont akkor értem mögé egy mellékutcából mögé kanyarodva. Hirtelen azt hittem hogy a pasi a tetőn felejtette a pénztárcáját és éppen előttem szállt az égbe pár ezer eurója.
Autó elment én meg fékeztem és visszatolattam. Az aszfalton kis papírfecnik tömege, melyből a nagyobb darabok valamilyen kaparós sorsjegy összetépett kártyáira hasonlítottak. Nem raktam össze, de úgy érzem az ürge nem nyert.
Voltam olyan lakótelepen, amelyik annyira lecsúszott volt, hogy nem is nagyon értettem, hogy kerül ide az édenbe. Aztán elgondolkoztam azon, hogy mi is milyen jól elvagyunk otthon a Hős utcánkkal, milyen közömbösek vagyunk saját hajléktalan honfitársainkkal.
Hogy ne legyek depi, el is húztam onnan gyorsan és pár perc múlva ismét gyönyörű villákat nézegethettem.
Ebédre egy huszonöt kilométerre levő falusi önkielégítőt választottam.
Odafelé nagyot kanyarogtunk Ponta Delgada kis utcáiban. Megnéztük jobbról, balról, alulról, felülről. Vasárnap déltájban meglepően kevés ember van kinn az utcákon és nagyon kevés autó mozog. Lehet tötyörögni és motorizált városnézni.
Az utolsó pár kilométer kivételével az országutakat elkerülve legelők közötti aszfaltutakon közelítettük meg a célunkat a Restaurante O Raião-t.
A vendéglő a Google által nem ismert faluban van, tehát nincs.
Nemléte ellenére 12:15-kor (mert elkéstünk) már számos autó parkolt az út szélén. Nehéz azt mondani, hogy ez az út széle, mert a másik széle már egy portugál szobája, ami kasztrálja az út közepe meghatározás értelmét ugyanis az nincs.
Végül Gabi talált egy csinos szabad helyet egy hídon.
- Állj oda!
- B.szod, az egy híd!
- Na és? Más is áll már ott.
- Nemá, a megállási tilalomnak komolyabb tíz parancsolata van, mint amilyen a Mózesnek volt.
- Állj oda!
Meggyőzött. Ma éjjel valószínűleg a gépkocsivezető oktatómmal fogok álmodni, aki annak idején számtalan angyalföldi táblát mostatott le velem, mert "biztos piszkos volt, ha nem láttad". Az ő olvasatában a hatodik pont volt ez a tilalom.
O Rájáó az autentikusabbnál is autentikusabb helyi kajálda.
Belépésünkkor az egyik felszolgálót alakító helyi megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Ettől mindig ideges leszek. Vajon engem a megpockosodott daliát vagy a mögöttem jövő Gabikat nem tudja megszámolni? Nagyok vagyunk ugyan de azért a láthatóan az egy rongyba bugyolált zsír az egy darab ember...
Miután kiegyeztünk a kettőben, a muki rámutatott egy pincelejáró szerűségre. Gondoltam lenn lesz valami szomorúbb hely, de nem. Ott is egy jópofa terem volt. Itt pincér kettő, akin szinten nem látszott hogy pincér lenne, kérdezett: hányan vagyunk?
- Ááááááá...
- Tú. two, due, dvá, kettő.
Akkor mutatta, hogy ebből a teremből is menjünk kintebb :)
Újabb még kisebb helységbe kerültünk, ahol hat asztallal, minden falatnyi helyet kihasználtak. Nem volt nyomorúságosan kicsi a hely, még az egymásnak háttal ülők sem lökdösték egymást a hátratolt székükkel.
A pincérekről egy pár szót.
Egyiken sincs semmilyen ruhadarab, kötény vagy bármi amitől pincérnek néznének ki. Onnan ismered fel őket, hogy deo helyett a hamutartót dözsölik a hónuk alá. Legalábbis ezt gondolom, mert mindnek olyan erős elnyomott csikk szaga volt, hogy az old szpájsz elmehet a búsba a tartós illatával.
Az egyik bagó-men meginterjúvolt minket, hogy honnan jöttünk, hogy nem beszeljük az angolt sem és a portugált sem. Netán spanyolok vagyunk? Mondtuk hogy nem. Mi jönni hángeri. Kurvára nem értették meg, de láttam hogy az egyik távolabb vadul az androidja nyomkodásába kezd. Sajnálom hogy ettől a naptól kezdve országunkat a spanyolok mögé fogják sorolni még ezen az eldugott helyen is.
Svédasztalos a rendszer. Gabival építettünk egy egy tornyot a tányérjainkra, én még rásegítettem egy rizses csirkelevessel is.
Félúton tartottunk éppen a gasztro öngyilkosságban, amikor jött androidos pincér és mutatja a telóját, benne a google fordítóval magyarba fordított "minden rendben?"-t. Ez olyan végtelenül kedves gesztus itt.
Mikor befejeztük jött egy újabb felszolgáló, aki gyorsan lekapkodta a romokat, és kávéra invitált minket. Mondtuk oké, de előbb desszert. Van még hely!
Gabi fagyizott volna, de félreértettük a dolgot így ananászos fagyi helyett kapott egy fél ananászt. Úgy harminc dekát.
Én a szomszéd asztalhoz kihozott csokis palacsintával kokettáltam és két perc asztal alatti mutogatással valamint orral arrafelé bökdöséssel sikerre vittem a rendelést. Nos az én palacsintámban viszont fagyi volt.
Orgazmus.
Az édes fagyis-palacsinta után enyém lett Gabi maradék ananásza.
Aki evett már helyi ananászt az tudja, hogy ez nem ugyanaz mint amit otthon a Tecsóban lehet venni. Ez egészen más.
Az első ananászfalat az édesség után olyan intenzíven savanyú volt, hogy a szemem könnybe lábadt. Az szám olyan formát vett fel, amit nem közlök le fényképen, ugyanis egy urológust is simán meg lehetne téveszteni azzal, hogy mit is lát a képen.
Az azori ananász eszméletlenül finom.
Az egész kajálás szumma 28 euróba fájt kávéval, kólával, desszerttel.
Néztem a helyieket is. Nem szégyenlősek. Nem tiltott kétszer is megrakni a tányért.
Láttam itt olyan "egyszálbelet", aki két napi kajámat nyomta be egy ültő helyében. Tehát ha valaki fogadóképes és idejön tápolni, az ne legyen szégyenlős.
Hazafelé a "milyen keskeny utcába tudok bekanyarodni" játékot játszottuk.
Hazajöttünk egy kicsit napozni, mert csodaszép idő van.
Gabi itthon leverte a kávés küblijét, amivel tovább rontotta a szállásunk eddigi nem túl makulátlan összképét.
Ma itt a vége.
Pá mindenkinek.
folytatás
HAPPY COW