2019.10.19
Reggel ismét napsütés.
Megszokhatatlan hogy majdnem nyolcig kell várni arra, hogy felkeljen a nap.
Megszokhatatlan, hogy az Azori szigeteken szombaton fél kilenckor felsír egy láncfűrész tőlem ötven méterre. (Otthon egész kórus van belőlük és nyolc óra egy másodperckor fakadnak dalra, kivéve a szomszédé, aki elcserélte az óráját egy kanna borra)
Megszokhatatlan, hogy az Azori szigeteken szombaton fél kilenckor felsír egy láncfűrész tőlem ötven méterre. (Otthon egész kórus van belőlük és nyolc óra egy másodperckor fakadnak dalra, kivéve a szomszédé, aki elcserélte az óráját egy kanna borra)
Délelőtt Ponta Delgadában és a tőle északra levő településeken utcáztam. Mentem a sok-sok keskeny utcácskában, bámultam az embereket, azok meg bámultak rám.
Az "északra levő települések" kifejezés lehet hogy nem helyes, lehet hogy ezek is Ponta Delgada részei, mint kerületek.
Nem tudom.
Település eleje vége táblák nem tűntek fel nekem.
Amikor az ember álmodozik és éppen azt képzelgi, hogy milyen jó lenne ezen a szigeten élni, akkor biztos egy magányosan álló házacskát, kis kertet lát maga előtt. Ezzel az elképzelt jóval még csak köszönő viszonyban sincs sok-sok itt élő ember valóságos élete.
Az itteni régebbi lakónegyedek tele vannak a fenti képen látható, általam csak kaptárnak hívott lakhelyekkel. Ez a stílus valahonnan a nagyon régmúltból maradt meg, ma már nem lenne létjogosultsága. Az egésznek olyan nagyon savanykás mellékíze van.
Ha egy ilyenbe kellene hétfőn költőznöm, akkor pénteken már az elmegyógyon kötnék ki. Nem bírnám azt, hogy a szomszéd az én aurámban ordibál a kölykével, vagy mászik rá a nejére.
Járda hiányában nem nagyon látok szomszédolást. Van néhány terecske ahol két három öregember üldögél, de egyébként nem nagyon látható hogy az emberek kezdenének valamit egymással szabadidejükben.
Madeirán lépten-nyomon beszélgető embereket látni az utcákon, sok helyen komoly csoportok jönnek össze kártyázni. A madeirans szemmel láthatóan nyíltabb és barátságosabb, mint az azoriak. Az azoriakkal sincs semmi baj, csak ők valamennyivel zárkózottabbak.
Talán két éve leírtam, hogy úgy éreztem, hogy egy azori számára lényegtelen hogy idejöttem. Köszönt és segít amiben megkérem, aztán tegyek azt amit akarok. Számukra egy turista csak egy üzlet része. Nem akarják megmutatni a csodás világukat, nem akarják saját magukat barátságos házigazdaként eladni - oldd meg magad a dolgaidat, mi adjuk a tájat, az infrastruktúrát oszt annyi.
Bármely étterembe bemegyek csak simán kiszolgálnak. Teszik ezt tisztességgel, udvariasan. Ami nincs itt meg, az az a varázslat, amit azért minden második madeirans vendéglős tud.
Visszatérve a kaptárakra:
A magas páratartalom jó a növényeknek, de a házak - pláne a korosabbak - elég rosszul viselik. A koszos és málló falak nem annyira feltűnőek, mert rend és tisztaság van mindenhol. Az azoriak nagyon igényesek a környezetükre. Ezt szerintem öröklik és gyerek koruktól ebben az életstílusban nőnek fel. Sehol egy sitt kupac, sehol az út szélére kiszórt szeméthalom.
Otthon a mai napig megdöbbent, amikor hazafelé az országút melletti árokba kiöntve látom valakinek a lakásfelújításának összes maradékát. Tegnap még nem volt ott, éjjel meg egyszerűen odaöntötte a mi közös világunk kellős közepére. Ő egy bunkó állat, mi meg közömbösségünkkel legalább akkora bunkók vagyunk.
Vajon az azoriak hogyan oldották meg ezt a kérdést?
A várost elhagyva az egyik legelőkkel körülvett terület közepén megláttam ET telefonját. Baromi nagy ám. Kapu beláncolva, de biztos izgi kérdés lenne felmászni rá.
Ebédelni a csirkék királyához mentünk :) Solar O Rei dos Frangos
Svédasztalos önkielégítő étterem.
A hely hangulatos, attól függetlenül hogy egy sátorban lett berendezve. Hangulatos berendezés, patika tisztaság, olcsó árak és ami felülmúlhatatlan: csendben étkező helyiek.
Nagyon fontos, hogy délre érj oda. Mint mondtam a portugál ránéz délben az órájára és mire megérti hogy mit mutat addigra 12:30 lesz. Mivel a fél falu itt eszi meg a napi kalória bevitelének 80%-át egy órai béréből, ezért nagy lesz a tömeg.
Szombat ide, szombat oda a vendégeknek több mint a fele melós volt. Sokan jöttek építkezősből, ez látszott az autóikon.
Guminájkis tehenész nem volt a vendégek között.
Tápolás után itt északon is utcáztunk egy sort, de itt a kertvárosi negyedben.
Ha annyi millióm lenne, ahányszor kimondtuk az "ezt elfogadnám" vagy az "azta" szavakat, akkor tuti le tudnék itt telepedni.
A csinos házak és az összevissza legelő tehenek egész jól megférnek egymással.
A gazdák amikor elviszik ezeket az állatokat másik legelőre, biztos bepelenkázzák őket, mert nyoma sincs a tehénlepényeknek az aszfalton. Terceirán a dolog némileg másképp van. Ott a kocsinak a belső részein kellett megnézni hogy milyen színűre festették valamikor a gyárban, ugyanis kívülről nem látszik a felrakott vakolattól.
A hazagurulást a Lagoa Fogo felé terveztük, hátha nem felhősödik be addig.
Északról ide tartva útba esik a Salto do Cabrito
Itt van egy szépecske katlan, benne vízesés és a hozzávezető útba beleépítve négyszáz lépés szenvedés, ha a tested dagadt. A szenvedést ki lehet húzni, ha nem vagy hülye is a dagadtság mellé, ugyanis van lenn egy parkoló.
Én mint képesített hülye dagadt - legyalogoltam. Aki kibírta az Arnelt agyvérzés nélkül, annak ez is fog menni.
Odalenn megtudod, hogy annyit nem ért az egész, hogy gyalog szopasd ide magad. Autóval még csak-csak meglett volna a megérte feeling, de így visszagörbült lábujjakkal nem éreztem felhőtlen boldogságot. Az ingerküszöböm lesüppedt a béka segge alá, így igen mérges lettem amikor egy idióta miatt nem voltam képes egyetlen értékelhető képet sem csinálni.
Főbarom oda volt betonozva arra az egyetlen nagy kőre, ahonnan egy normális képet lehet csinálni egy abnormális telefonnal. A szomszédos kövön két percig helyben jártam, hátha felfogja, hogy most egy olyan átugrás következik, ami egyensúlyvesztéssel fog járni, és jobb híján a dagadt testemmel lekuglizom onnan - egyenesen bele a vízbe.
Manus csak pislogott rám. Én ugrottam, aztán én pislogtam az ő arcába úgy kábé kilenc és fél centiről. De a manus szilárd volt még csak meg se rebbent.
Mivel testi presszionálással nem tudtam hatni rá megfordult a fejemben a kémiai hadviselés, de ma rosszul álltam gázzal. Meg is fogadtam hogy az ilyen emberek miatt jövőre elhozom a fingópárnámat, hátha elégséges lesz a blöffölés.
Ezt a nyomort tudtam fotózni:
Azért főbarom még itt felfelé is tudott vastagabbat kakkantani, mint én.
Mivel szemmel láthatóan jobb kondiban volt mint én és szerintem az életéből kimaradt az a harminc év dohányzás is ami nekem megvolt, így hát úgy előzte meg csendben szétmálló testemet, hogy a szele majd fellökött.
Számoltam a gyötrelmes lépéseket - kétszáz, kétszázegy, kétszázkettő, basszus megint kétszázegy - miközben ez a f.sz elkezdett előttem az út teljes szélességében cikkcakkban felfelé menni. Ezzel üzente, hogy ferdén kisebb az emelkedés. A maradék százkilencvennyolc lépésem alatt tizenöt féle képpen öltem meg (gondolatban) a szarházit...
Autóhoz visszaérve több víz volt a pólómban, mint a kocsi hűtőjében.
Innen pár percre van a Miradouro sobre a Lagoa do Fogo kilátópont, amit a szemerkélni kezdő esőben értünk el. Innen nagyon szép a kilátás a Lago da Fogo-ra.
Sokan voltunk itt.
Irigyeltem azokat akiknek itt volt erejük lemenni a tóhoz.
Ennél a tónál az az óriási hogy nem vezet hozzá út. (legalábbis nem tudok róla)
Tíz perc nézelődés után elmosott minket az eső. Azt még volt időm felfogni, hogy vannak olyan fiatalok, akik vízállóak. Respect.
A szálláshoz érve esőnek nyoma se. Itt nem is esett.
A láncfűrészes amatőrök még mindig kínlódnak azzal a pár fácskával, amit egy ügyes magyar ennyi idő alatt már nemhogy kivág, hanem nyom nélkül el is tüntet.
Ez volt a mai történet.
- folytatás -
Nem tudom.
Település eleje vége táblák nem tűntek fel nekem.
Amikor az ember álmodozik és éppen azt képzelgi, hogy milyen jó lenne ezen a szigeten élni, akkor biztos egy magányosan álló házacskát, kis kertet lát maga előtt. Ezzel az elképzelt jóval még csak köszönő viszonyban sincs sok-sok itt élő ember valóságos élete.
Az itteni régebbi lakónegyedek tele vannak a fenti képen látható, általam csak kaptárnak hívott lakhelyekkel. Ez a stílus valahonnan a nagyon régmúltból maradt meg, ma már nem lenne létjogosultsága. Az egésznek olyan nagyon savanykás mellékíze van.
Ha egy ilyenbe kellene hétfőn költőznöm, akkor pénteken már az elmegyógyon kötnék ki. Nem bírnám azt, hogy a szomszéd az én aurámban ordibál a kölykével, vagy mászik rá a nejére.
Járda hiányában nem nagyon látok szomszédolást. Van néhány terecske ahol két három öregember üldögél, de egyébként nem nagyon látható hogy az emberek kezdenének valamit egymással szabadidejükben.
Madeirán lépten-nyomon beszélgető embereket látni az utcákon, sok helyen komoly csoportok jönnek össze kártyázni. A madeirans szemmel láthatóan nyíltabb és barátságosabb, mint az azoriak. Az azoriakkal sincs semmi baj, csak ők valamennyivel zárkózottabbak.
Talán két éve leírtam, hogy úgy éreztem, hogy egy azori számára lényegtelen hogy idejöttem. Köszönt és segít amiben megkérem, aztán tegyek azt amit akarok. Számukra egy turista csak egy üzlet része. Nem akarják megmutatni a csodás világukat, nem akarják saját magukat barátságos házigazdaként eladni - oldd meg magad a dolgaidat, mi adjuk a tájat, az infrastruktúrát oszt annyi.
Bármely étterembe bemegyek csak simán kiszolgálnak. Teszik ezt tisztességgel, udvariasan. Ami nincs itt meg, az az a varázslat, amit azért minden második madeirans vendéglős tud.
Visszatérve a kaptárakra:
A magas páratartalom jó a növényeknek, de a házak - pláne a korosabbak - elég rosszul viselik. A koszos és málló falak nem annyira feltűnőek, mert rend és tisztaság van mindenhol. Az azoriak nagyon igényesek a környezetükre. Ezt szerintem öröklik és gyerek koruktól ebben az életstílusban nőnek fel. Sehol egy sitt kupac, sehol az út szélére kiszórt szeméthalom.
Otthon a mai napig megdöbbent, amikor hazafelé az országút melletti árokba kiöntve látom valakinek a lakásfelújításának összes maradékát. Tegnap még nem volt ott, éjjel meg egyszerűen odaöntötte a mi közös világunk kellős közepére. Ő egy bunkó állat, mi meg közömbösségünkkel legalább akkora bunkók vagyunk.
Vajon az azoriak hogyan oldották meg ezt a kérdést?
A várost elhagyva az egyik legelőkkel körülvett terület közepén megláttam ET telefonját. Baromi nagy ám. Kapu beláncolva, de biztos izgi kérdés lenne felmászni rá.
Ebédelni a csirkék királyához mentünk :) Solar O Rei dos Frangos
Svédasztalos önkielégítő étterem.
A hely hangulatos, attól függetlenül hogy egy sátorban lett berendezve. Hangulatos berendezés, patika tisztaság, olcsó árak és ami felülmúlhatatlan: csendben étkező helyiek.
Nagyon fontos, hogy délre érj oda. Mint mondtam a portugál ránéz délben az órájára és mire megérti hogy mit mutat addigra 12:30 lesz. Mivel a fél falu itt eszi meg a napi kalória bevitelének 80%-át egy órai béréből, ezért nagy lesz a tömeg.
Szombat ide, szombat oda a vendégeknek több mint a fele melós volt. Sokan jöttek építkezősből, ez látszott az autóikon.
Guminájkis tehenész nem volt a vendégek között.
Tápolás után itt északon is utcáztunk egy sort, de itt a kertvárosi negyedben.
Ha annyi millióm lenne, ahányszor kimondtuk az "ezt elfogadnám" vagy az "azta" szavakat, akkor tuti le tudnék itt telepedni.
A csinos házak és az összevissza legelő tehenek egész jól megférnek egymással.
A gazdák amikor elviszik ezeket az állatokat másik legelőre, biztos bepelenkázzák őket, mert nyoma sincs a tehénlepényeknek az aszfalton. Terceirán a dolog némileg másképp van. Ott a kocsinak a belső részein kellett megnézni hogy milyen színűre festették valamikor a gyárban, ugyanis kívülről nem látszik a felrakott vakolattól.
A hazagurulást a Lagoa Fogo felé terveztük, hátha nem felhősödik be addig.
Északról ide tartva útba esik a Salto do Cabrito
Itt van egy szépecske katlan, benne vízesés és a hozzávezető útba beleépítve négyszáz lépés szenvedés, ha a tested dagadt. A szenvedést ki lehet húzni, ha nem vagy hülye is a dagadtság mellé, ugyanis van lenn egy parkoló.
Én mint képesített hülye dagadt - legyalogoltam. Aki kibírta az Arnelt agyvérzés nélkül, annak ez is fog menni.
Odalenn megtudod, hogy annyit nem ért az egész, hogy gyalog szopasd ide magad. Autóval még csak-csak meglett volna a megérte feeling, de így visszagörbült lábujjakkal nem éreztem felhőtlen boldogságot. Az ingerküszöböm lesüppedt a béka segge alá, így igen mérges lettem amikor egy idióta miatt nem voltam képes egyetlen értékelhető képet sem csinálni.
Főbarom oda volt betonozva arra az egyetlen nagy kőre, ahonnan egy normális képet lehet csinálni egy abnormális telefonnal. A szomszédos kövön két percig helyben jártam, hátha felfogja, hogy most egy olyan átugrás következik, ami egyensúlyvesztéssel fog járni, és jobb híján a dagadt testemmel lekuglizom onnan - egyenesen bele a vízbe.
Manus csak pislogott rám. Én ugrottam, aztán én pislogtam az ő arcába úgy kábé kilenc és fél centiről. De a manus szilárd volt még csak meg se rebbent.
Mivel testi presszionálással nem tudtam hatni rá megfordult a fejemben a kémiai hadviselés, de ma rosszul álltam gázzal. Meg is fogadtam hogy az ilyen emberek miatt jövőre elhozom a fingópárnámat, hátha elégséges lesz a blöffölés.
Ezt a nyomort tudtam fotózni:
És akkor itt van még kísérő képnek a felfelé tartó négyszáz lépés:
Azért főbarom még itt felfelé is tudott vastagabbat kakkantani, mint én.
Mivel szemmel láthatóan jobb kondiban volt mint én és szerintem az életéből kimaradt az a harminc év dohányzás is ami nekem megvolt, így hát úgy előzte meg csendben szétmálló testemet, hogy a szele majd fellökött.
Számoltam a gyötrelmes lépéseket - kétszáz, kétszázegy, kétszázkettő, basszus megint kétszázegy - miközben ez a f.sz elkezdett előttem az út teljes szélességében cikkcakkban felfelé menni. Ezzel üzente, hogy ferdén kisebb az emelkedés. A maradék százkilencvennyolc lépésem alatt tizenöt féle képpen öltem meg (gondolatban) a szarházit...
Autóhoz visszaérve több víz volt a pólómban, mint a kocsi hűtőjében.
Innen pár percre van a Miradouro sobre a Lagoa do Fogo kilátópont, amit a szemerkélni kezdő esőben értünk el. Innen nagyon szép a kilátás a Lago da Fogo-ra.
Sokan voltunk itt.
Irigyeltem azokat akiknek itt volt erejük lemenni a tóhoz.
Ennél a tónál az az óriási hogy nem vezet hozzá út. (legalábbis nem tudok róla)
Tíz perc nézelődés után elmosott minket az eső. Azt még volt időm felfogni, hogy vannak olyan fiatalok, akik vízállóak. Respect.
A láncfűrészes amatőrök még mindig kínlódnak azzal a pár fácskával, amit egy ügyes magyar ennyi idő alatt már nemhogy kivág, hanem nyom nélkül el is tüntet.
Ez volt a mai történet.
- folytatás -